Generációk együttélése: Veteránok – építők
Miután ez a legidősebb generáció, hívhatnánk őket akár veteránoknak is, de én majd később részletezett okokból kifolyólag építőknek fogom nevezni őket.
Steigervald szerint a háború miatt a nemzedék „alapélménye a veszteség, a hiány, a bizonytalanság”. Ebből vezeti le a jellemző tulajdonságokat, a szorongást, a félelmet, az elzárkózást, jobb esetben a családba, a bizalmatlanságot, a készletezést vagy a „spájzolást”, a spórolást, az étkezés túlzott központi szerepét és a kreativitást, amelyre szükségük volt a nehéz helyzetekben.
Sok mindenben egyetértek ezzel a jellemzéssel, de fontos kiegészítéseim vannak. Annál is inkább, mert nagyon jól ismerem ezt a generációt, szüleim, nagybátyáim, nagynénéim és tanáraim, munkatársaim, vezetőim korosztálya. A legtöbbet tőlük tanultam életemben.
Először is a generációt alakító fő ok nem a háború volt, bár fontos szerepet játszott. Hanem hogy a háborús körülmények bár enyhültek, de nem szűntek meg a háború után. A háborút követő 20-25 évben a Rákosi érában és a Kádár korszak első keménydiktatúrának nevezett felében:
- korlátozottan állt rendelkezésre az élelem,
- nem, vagy alig lehetett háztartási eszközöket vásárolni, és csak a legszűkebb elit számára volt elérhető a személyautó (1965-ben még nem volt Budafok felsővárosban személyautó, manapság legalább 5.000 van),
- nem lehetett nyugatra utazni,
- teljes információzárlat volt, könyvet, sajtóterméket nem volt szabad behozni az országba, külföldi rádióadást tilos volt hallgatni, az egyetlen magyar nyelvű, külföldi adó a Szabad Európa sugárzását zavarták,
- nem volt közbiztonság, bármikor bárkit elvihettek, akár a legfelsőbb hatalmi pozíciókból is.
A háborúval együtt már 25-30 éves különösen nehéz időszakról beszélünk és aztán a 70-es, 80-as évek puha diktatúrája és a rendszerváltozás sem volt egy sétagalopp. Három évtized éhezés után pedig teljesen érthető, hogy ha az ősök örülnek utódaik nehezen viselt kerekded formáinak. Steigervald írja, hogy ha az édesanyja azt mondja neki, hogy milyen jól nézel ki kisfiam, akkor tudja, hogy megint fogyókúráznia kell. Talán az éhezés szóval egy kicsit túl erősen fogalmaztam. Különösen, ami a vidéket, a falusi lakosságot illeti. Én Budapesten születtem, de a város szélén vidékies környezetben. A kertünkben tavasztól őszig mindig termett vagy érett valami. Csirkéink, nyulaink, sokáig még malacaink is voltak. De voltak idők, hogy sváb nagyanyám magánál tartotta a spájz kulcsát és étkezésnél megvolt, hogy kinek mennyi jár.
A diktatúra évtizedei okozták a nemzedék traumatizált vonásait is. Még a 70-es években is volt mitől félni és célszerű volt a közösségi élményeket a családon belül keresni.
Az úgynevezett készletezés és spájzolás okait is kicsit másként látom. Okozhatná persze a jövőtől való félelem is, - mint Steigervald mondja - de az igazi indítékok ennél prózaibbak. Az építők generációja még lényegesen nagyobb önellátásra volt berendezkedve, illetve kényszerülve. Az asszonyok a ruháik nagy részét, a gyermekeikét pedig teljesen maguk készítették. Édesanyámnak még nemcsak varró-, hanem gombos doboza is volt. A leselejtezett (nem kidobott) ruhákról mindig levágtuk a gombokat. A ruhák szövetnek lettek visszaminősítve, vagy háztartási, vagy géprongyként funkcionáltak tovább. Minden nő kötött vagy horgolt. A családi vagy társas összejövetelekre mindenki vitte a kézimunkáját, kényelmetlen volt, ha valaki beszélgetés közben nő létére nem csinált semmit.
Alig dobtunk ki valamit, de hova is dobtunk volna, hiszen nem volt szemétszállítás. A háztartási hulladékot megették a csirkék, a fémet és papírt gyűjtöttük aztán értékesítettük, a fát elégettük. A használati tárgyak nem műanyagból, hanem fémből és fából voltak, amik anyagként mindig hasznosíthatók.
A világháború előtt a munkamegosztás lényegesen alacsonyabb szintjén éltünk, de a kommunizmus kezdeti évtizedeiben még ahhoz képest is nagy volt a visszalépés. A kommunizmusban majdnem minden gazdasági tevékenységet államosítottak, viszont bizonyos lakossági szolgáltatásokat nem volt gazdaságos központilag szervezni. Így a lakosság szakember nélkül maradt. Megcsinálta maga, vagy ismert egy aranykezű szakibácsit. Ezt a generációt azért szeretem építőnek hívni, mert az előtte és utána jövő nemzedékeknél is több dologhoz értett, több mindent tudott „építeni”. Ez pedig nem csak kreativitást jelent, hanem önbizalmat, sőt világszemléletet. Nem, vagy alig szorul másra. Amire szüksége van neki és a családjának azt megépíti, rendbe hozza, megtermeli. Független magabíró polgár egy diktatúrában.
